Bevonulni a Gombrich-ba

Olvasom, hogy a Banksy fedőnév alatt futó bolond, igen, az, amelyik unalmában ledarált egy művészeti alkotást, ezzel a legutóbbi gerilla akciójával beírta magát a művészettörténetbe. A művészlelkek eksztázisba esve csápolnak, az internetes tömegek nyálaznak, az aukciós ház dühöng, könnyezik, majd a homlokára csap: “Hiszen így, felaprítva, ez a gyönyörű művészeti alkotás még többet ér!” És itt állunk megfürödve, ledöbbenve gondolunk erre az orrpiszkáló zsenire, aki vasalt bakancsban masírozna be a művtöribe. Ha tehetné, arannyal “vasaltatná” meg azt a bakancsot. Szóval beírta magát oda, a Nagy Könyvbe, áláírta a jelenléti ívet. Jó vastagon. Mert ehhez már elég vastag bőr szükséges. A rágcsi elmegy, ráragaszthatja a múzeumban az alkotásra. Ki is cserélheti a múzeumban kiállított műtárgyat, felakaszthat helyére egy polgárpukkasztó darabot.
Ezek a trollkodások üzenetértékűek. Voltak.
Most pedig simán beírta magát a művészettörténetbe. Be? Inkább ki, magát belőle. Addig volt érdekes ez a fazon, amíg nem tartozott ahhoz a sokat átkozott mainstream-hez (lásd még “beleírom magam” stb.), amíg nem hatalmas pénzekért csinálta az akármit, hanem tényleges üzenete volt, illetve tiszta hangja. A régi szép időkben egy-egy igazán nagy (vö. meg nem értett, korát kissé megelőző) művész előbb fel kellett dobja a bakancsát ahhoz, hogy bekerüljön abba a bizonyos művtöribe, a Gombrich-okba meg egyebekbe, a mérvadóan vaskos betonlapok közé. Namármost ez az aktuális globál-troller benne van nyakig (a jóban), mindenki róla beszél, nap mint nap azzal a bizsergető 15 perc hírességi szindrómával kelhet-fekhet (nevezzük feltűnési viszketegségnek), hogy milyen pompásan bezsebelte az egész nyáladzó emberiséget. Aztán amint megmurgyál, ez a “már életében elhíresült” fazon… egész egyszerűen kimegy divatból, egyik napról a másikra elfelejtik. Mert elfelejtjük. Úgy darálja majd le a hálátlan utókor (lásd még: költőnk s kora), úgy dobja ki a múló emlékezet, ahogyan ő most röhögve, a hasát csapkodva ledarálta a kislányt. “Dehát az övé, azt tesz vele, amit akar.” Igen is meg nem is. Valóban az övé (volna). Hogyha közben nem tetszelegne a fals anonímitás pódiumán, hogy ő épp bevonulgat. Hova is?! Abba a művészettörténetbe, ahol a mű már több (kellene legyen), mint pénzre konvertálható tulajdon?!

Better off dee… manele

Húzz rá cigány, adjál az érzésnek, megittad az árát!

Csöpög a szépség a széplelkű, ultraszépségekre vágyó giccsemberek szemébe, fülébe, lelkébe. Annyi jut beléjük, hogy túlcsordulnak, és szépség-vízesésekben (na jó, parasztibb megfogalmazásban: sugárban dőlő hányingerként) (r)ontják vissza a világra ezt az esztétikainak kikiáltott kúlság-élményt. Ezzel foglalkoznak a Netflix-csordák, a jútub-műveltek, az insta-látók. Eltartott kisujjal hörpölik a túlságosan édes, émelyítően tökéletes teát, valósággal szürcsölik a gyanúsan karcmentesként eladott valóságot, csíkokban szippantják fel a zeneként előadott hangsort, miközben a festményként tálalt festék előtt orgazmikusan ájuldoznak. Az “annyira szépek, hogy az már undorító” elv ezen a ponton már egy egészen érdekes súlycsoportban köszön vissza, úgy és onnan jön fel: a gyomorból, savasan és erőszakosan. Merthogy a 21. század elejére a giccs mindent belengő, début de siècle életérzése, hála a taknyos millenálisoknak, F, Y meg egyéb hasonszőrű, láblógató és orrpiszkáló selejt-nemzedékeknek, sokkal inkább megtalálja a létjogosultságát, kikönyököli magának azt a keménycukorkából készült ragacsos trónt, mint a lesajnált, nevetséges értéket propagáló les fleurs du mal. Ár-érték arányáról, érték és valóság kapcsolatáról, vérfertőző viszonyáról elmélkedni emberiség elleni cselekedet – hacsak a pálinka nem közvetít a gondolat és a megbolondulás folyamata között. Az elgiccsülés immár nem a szupergazdagok és a falvédőszegények kiváltsága, hanem potenciálisan a mélyközönyében dagonyázó, röfögő és röhögő T. Emberiség hétmilliárdja is jó eséllyel nyújtja a kezét. Kaviárt és pezsgőt tehát a kiéheztetett léleknek, a nemlétező szellemnek! Ganélapáttal adagolva és vályúból – mert úgy jobban mutat. Rendszeresen. Közben valahogy divattá vált (vettétek észre), hogy boldog-boldogtalan összeáll, ketten-hárman csellóval, hiszen ez a menő, erre van igény és lihegés, aztán amolyan apocalypticásan, two-chellos-an elhúzzák a mások nótáját, slágerét. Többé-kevésbé felismerhetően. Néha sikeresebben, kis fénnyel-mázzal, enyhe tűzzel-lendülettel megspékelve a dolgot, csinálmányos nekiveselkedéssel nyakon öntve (hiszen mégiscsak kell az a cukormáz, az ízfokozó szirup is), de leginkább csak langyosan és deszkamereven próbálkoznak az egyre kedvetlenebb múzsa szétfeszített combjai közé behatolni. Pillognak és bájlognak, mintha épp bocsánatot kérnének, hogy kiültek, hogy ki merészeltek jönni a forgalmas térre, akadályozni kissé a forgalmat. Fogalmam sincs, hova tehetném ezt a három nyurga, rövidnadrágos fickót, aki pár napja kijön… hol a Českára, hol a Dildó Térre, netán épp a Masarykovról elnevezett sétálóutcára, és mindenféle tűz meg húrszaggató, idegbeteg vonaglás nélkül szolidan-unalmasan letudják a Metallicát, a Coldplayt vagy éppenséggel Shaniát – mikor merre fordul a kotta. Gond egy szál sincs a jómesteremberekkel, csak az isten szerelméért: maradjanak otthon, ne használják nyilvános próbateremként a belváros legnépszerűbb találkozó-pontjait, ne erőszakolják meg a főteret, ne szennyezzék a metropolisszá dagadó izomköteg amúgy sem túl tiszta hangképét, ne, ne jöjjenek elő az értékmély garázsból, ne akarják a köz-teret… mert sajnos semmi értéket nem adnak hozzá “a ló farkához”. Ennél a fajta lagymatag, kilencedikszimfóniákat szanaszét kúró, siralmas akarnokságnál, ennél a puhapöcs effektnél már a muzsikusnak-dalból-van-a-lelke típusú tangóharmonikás megélhetési “művész” fülsértő produkciója is tűrhetőbb. Ez legalább nem pózolgat, pontosan tudja, hogy a szart adja el, és nem csomagolgatja színes sztaniol papírba. Erről jut eszembe: puhalelkű csellós hipsztereink köré rajokban gyülekeznek az Igazi Művészetre kiéhezett csinálmányok, az igényes opera- és egyéb-buzik. Nekem pedig valahogy fikarcnyi kedvem sincs fotózni őket (videózni még kevésbé), eszembe se jut, hogy talán meg kellene örökíteni a múzsarúzsfoltos átlátszóság vastagpillanatait. Nyilván, tanító (vagyis inkább elrettentő) jelleggel érdemes volna ezt a mesterkéltséget mutogatni és “népszerűsíteni”… eh, inkább legyintek és elmegyek a sarki kocsmához meghallgatni a Hawaii-mintás, virágbő ingben lobogó, ám mégiscsak őszintén, különösebb pózolgatási kényszer nélkül szerencsétlenkedő cigányt.

must see again before I die

If I watch a movie more than once: the title made it to “my personal all-time favorites” list. Otherwise I am just an avid collector, an ordinary movie-lover. In other terms: I am a regular consumer, the hungry one. My taste is laying around seven point something, maybe eight on the holy rotten/IMDB. Could it be even eight plus?! Who knows? I am not so good in math. Back in 2010, the original title of this note was something like: “My 30 favorite movies.” Later on I just couldn’t cut titles, so the list grew a bit. Today, in 2018 it is still open and I am sure: it will grow even larger in the future. Do not try to find some boring method in this compiling game, since I didn’t want to put together the movies according to some kind of weird rule or structure. Of course, you will see mob movies listed all together. Or action or SF or macaroni western or simply crazy stuff. Bottom line: my list contains even a section of animation & cartoon plus of course a section of superhero movies. What else? I break the ice by bringing in some favorite TV series too… and I promise I will not start with Dallas but somewhere around X-Files and Twin Peaks.

 

Requiem for a Dream (2000, Darren Aronofsky)
Mother! (2017, Darren Aronofsky)
Trainspotting (1996, Danny Boyle)
Pulp Fiction (1994, Quentin Tarantino)
Reservoir Dogs (1992, Quentin Tarantino)
Fight Club (1999, David Fincher)
American History X (1998, Tony Kaye)
Se7en (1995, David Fincher)
Natural Born Killers (1994, Oliver Stone)
Heat (1995, Michael Mann)
Inception (2010, Christopher Nolan)
Shutter Island (2010, Martin Scorsese)
Cape Fear (1991, Martin Scorsese)
The Wolf of Wall Street (2013, Martin Scorsese)
No Country for Old Men (2007, Ethan Coen)
The Negotiator (1998, F. Gary Gray)
Danny the Dog – Unleashed (2005, Louis Leterrier)
Black Swan (2010, Darren Aronofsky)
The Fountain (2006, Darren Aronofsky)
The Fighter (2010, David O. Russell)
American Hustle (2013, David O. Russell)
Drive (2011, Nicolas Winding Refn)

 

Mongol: The Rise of Genghis Khan (2007, Sergey Bodrov)
Diarios de motocicleta – The Motorcycle Diaries (2004, Walter Salles)
Der Untergang – Downfall (2004, Oliver Hirschbiegel)
Empire of the Sun (1987, Steven Spielberg)
Braveheart (1995, Mel Gibson)
300 (2006, Zack Snyder)
Troy (2004, Wolfgang Petersen)
Gladiator (2000, Ridley Scott)

 

Metropolis (1927, Fritz Lang)
Back to the Future (1985, Robert Zemeckis)
2001: A Space Odyssey (1968, Stanley Kubrick)
Star Wars: A New Hope (1977, George Lucas)
Star Wars: The Empire Strikes Back (1980, Irvin Kershner)
Star Wars: Return of the Jedi (1983, Richard Marquand)
Star Wars: The Force Awakens (2015, J.J. Abrams)
Rogue One: A Star Wars Story (2016, Gareth Edwards)
Blade Runner (1982, Ridley Scott)
Blade Runner 2049 (2017, Denis Villeneuve)
Alien (1979, Ridley Scott)
Aliens (1986,  James Cameron)
Prometheus (2012, Ridley Scott)
Predator (1987, John McTiernan)
Star Trek (2009, J.J. Abrams)
Star Trek: Into Darkness (2013, J.J. Abrams)
Star Trek: Beyond (2016, Justin Lin)
The Hitchhiker’s Guide to the Galaxy (2005, Garth Jennings)
Twelve Monkeys (1995, Terry Gilliam)
The Fifth Element (1997, Luc Besson)
Lucy (2014, Luc Besson)
Jigureul jikyeora! – Save the Green Planet! (2003, Joon-Hwan Jang)
The Terminator (1984, James Cameron)
Terminator 2: Judgment Day (1991, James Cameron)
The Matrix (1999, Wachowski Bros)
Interstellar (2014, Christopher Nolan)
Edge of Tomorrow (2014, Paul Feig)
Arrival (2016, Denis Villeneuve)
Gravity (2013, Alfonso Cuarón)
Annihilation (2018, Alex Garland)
Rise of the Planet of the Apes (2011, Rupert Wyatt)
Dawn of the Planet of the Apes (2014, Matt Reeves)
War for the Planet of the Apes (2017, Matt Reeves)
10 Cloverfield Lane (2016, Dan Trachtenberg)
The Martian (2015, Ridley Scott)
What Happened to Monday (2017, Tommy Wirkola)
Passengers (2016, Morten Tyldum)
Predestination (2014, Michael Spierig)
About Time (2013, Richard Curtis)
Minority Report (2002, Steven Spielberg)
Cube (1997, Vincenzo Natali)
Total Recall (1990, Paul Verhoeven)
Mad Max: Fury Road (2015, George Miller)
Cloud Atlas (2012, Tom Tykwer & Wachowskis)
Zombieland (2009, Ruben Fleischer)

 

Avengers: Infinity War (2018, Anthony Russo, Joe Russo)
Wonder Woman (2017, Patty Jenkins)
Logan (2017, James Mangold)
X-Men: Days of Future Past (2014, Bryan Singer)
X-Men: First Class (2011, Matthew Vaughn)
Black Panther (2018, Ryan Coogler)
Deadpool (2016, Tim Miller)
Thor: Ragnarok (2017, Taika Waititi)
Avengers: Age of Ultron (2015, Joss Whedon)
The Avengers (2012, Joss Whedon)
Guardians of the Galaxy (2014, James Gunn)
Guardians of the Galaxy Vol. 2 (2017, James Gunn)
Spider-Man: Homecoming (2017, Jon Watts)
Captain America: The Winter Soldier (2014,  Anthony Russo, Joe Russo)
Captain America: Civil War (2016,  Anthony Russo, Joe Russo)
Doctor Strange (2016, Scott Derrickson)
Thor (2011, Kenneth Branagh)
Thor: The Dark World (2013, Alan Taylor)
Watchmen (2009, Zack Snyder)
Iron Man (2008, Jon Favreau)
Iron Man 2 (2010, Jon Favreau)
Ant-Man (2015, Peyton Reed)

 

Three Billboards Outside Ebbing, Missouri (2017, Martin McDonagh)
Dunkirk (2017, Christopher Nolan)
Get Out (2017, Jordan Peele)
Baby Driver (2017, Edgar Wright)
Nocturnal Animals (2016, Tom Ford)
The Hateful Eight (2015, Quentin Tarantino)
Saul fia – Son of Saul (2015,  László Nemes)
The Lobster (2015, Yorgos Lanthimos)
The Revenant (2015, Alejandro G. Iñárritu)
Birdman or The Unexpected Virtue of Ignorance (2014, Alejandro G. Iñárritu)
The Grand Budapest Hotel (2014, Wes Anderson)
Gone Girl (2014, David Fincher)
I Origins (2014, Mike Cahill)
Dallas Buyers Club (2013, Jean-Marc Vallée)
Nebraska (2013, Alexander Payne)
Philomena (2013, Stephen Frears)
Prisoners (2013, Denis Villeneuve)
Mud (2012, Jeff Nichols)
Silver Linings Playbook (2012, David O. Russell)
Melancholia (2011, Lars von Trier)
Django Unchained (2012, Quentin Tarantino)
Lars and the Real Girl (2007, Craig Gillespie)
Vanilla Sky (2001, Cameron Crowe)

 

A Quiet Place (2018, John Krasinski)
I, Tonya (2017, Craig Gillespie)
Testről és lélekről – On Body and Soul (2017, Ildikó Enyedi)
King of the Belgians (2016, Peter Brosens, Jessica Woodworth)
Frantz (2016, François Ozon)
El ciudadano ilustre – The Distinguished Citizen (2016, Gastón Duprat)
Ministarstvo ljubavi – Ministry of Love (2016, Pavo Marinkovic)
Sami Blood (2016, Amanda Kernell)
Mindenki – Sing (2016, Kristóf Deák)
Fury (2014, David Ayer)
The King’s Speech (2010, Tom Hooper)
Inglourious Basterds (2009, Quentin Tarantino, Eli Roth)
Okuribito – Departures (2008, Yôjirô Takita)
Eternal Sunshine of the Spotless Mind (2004, Michel Gondry)
Underground (1995, Emir Kusturica)
Being John Malkovich (1999, Spike Jonze)
The Green Mile (1999, Frank Darabont)
Lucky Number Slevin (2006, Paul McGuigan)
Chinjeolhan geumjassi – Sympathy for Lady Vengeance (2005, Chan-wook Park)
Lola rennt – Run Lola Run (1998, Tom Tykwer)
Das Experiment (2001, Oliver Hirschbiegel)
One Flew Over the Cuckoo’s Nest (1975, Miloš Forman)
Oldboy (2003, Chan-wook Park)
The Cook the Thief His Wife & Her Lover (1989, Peter Greenaway)
Taxidermia (2006, György Pálfi)
V for Vendetta (2006, James McTeigue)
Irreversible (2002, Gaspar Noé)
The Shawshank Redemption (1994, Frank Darabont)

 

The Godfather Trilogy (Francis Ford Coppola)
Scarface (1983, Brian De Palma)
The Untouchables (1987, Brian De Palma)
Donnie Brasco (1997, Mike Newell)
Goodfellas (1990, Martin Scorsese)
The Departed (2006, Martin Scorsese)
Casino (1995, Martin Scorsese)
A Bronx Tale (1993, Robert De Niro)
Layer Cake (2004, Matthew Vaughn)
To Die For (1995, Gus Van Sant)
Snatch (2000, Guy Ritchie)
Lock, Stock and Two Smoking Barrels (1998, Guy Ritchie)
Léon: The Professional (1994, Luc Besson)

 

Per un pugno di dollari – A Fistful of Dollars (1964, Sergio Leone)
Per qualche dollaro in più – For a Few Dollars More (1965, Sergio Leone)
Il buono, il brutto, il cattivo – The Good, the Bad and the Ugly (1966, Sergio Leone)
C’era una volta il West – Once Upon a Time in the West (1968, Sergio Leone)
Unforgiven (1992, Clint Eastwood)

 

Mumbai Meri Jaan (2008, Nishikant Kamat)
A Wednesday (2008, Neeraj Pandey)
Om Shanti Om (2007, Farah Khan)
Rang De Basanti (2006, Rakeysh Omprakash Mehra)
Fanaa (2006, Kunal Kohli)

 

Modern Times (1936, Charles Chaplin)
The Tramp (1915, Charles Chaplin)
The Great Dictator (1940, Charles Chaplin)
Convict 13 (1920, Buster Keaton)
The General (1926, Buster Keaton)

 

Amadeus (1984, Miloš Forman)
Scent of a Woman (1992, Martin Brest)
The Skin I Live In (2011, Pedro Almodóvar)
Das Leben der Anderen – The Lives of Others (2006, Donnersmarck)
The Dark Knight (2008, Christopher Nolan)
The Dark Knight Rises (2012, Christopher Nolan)
The Bucket List (2007, Rob Reiner)
Rain Man (1988, Barry Levinson)
Full Metal Jacket (1987, Stanley Kubrick)
Stand by Me (1986, Rob Reiner)
Misery (1990, Rob Reiner)
El mariachi (1992, Robert Rodriguez)
Desperado (1995, Robert Rodriguez)
Filantropica – Philanthropy (2002, Nae Caranfil)
Alexis Zorbas – Zorba the Greek (1964, Mihalis Kakogiannis)
Kung Fu Hustle (2004, Stephen Chow)
In Bruges (2008, Martin McDonagh)
Slumdog Millionaire (2008, Danny Boyle)
Forrest Gump (1994, Robert Zemeckis)
Cast Away (2000, Robert Zemeckis)
Catch Me If You Can (2002, Steven Spielberg)
Schindler’s List (1993, Steven Spielberg)
The Terminal (2004, Steven Spielberg)
Born on the Fourth of July (1989, Oliver Stone)
Men of Honor (2000, George Tillman)
The Talented Mr. Ripley (1999, Anthony Minghella)
Kinsey (2004, Bill Condon)
The Birds (1963, Alfred Hitchcock)
Of Mice and Men (1992, Gary Sinise)
Vertigo (1958, Alfred Hitchcock)
Ördögtérgye – Gen(i)us Diabolis (2004, Lakatos Róbert)
Brazil (1985, Terry Gilliam)
Paradise Now (2005, Hany Abu-Assad)
Diameter of the Bomb (2005, Andrew Quigley)
Before the Rain (1994, Milcho Manchevski)
Va, vis et deviens – Live and Become (2005, Radu Mihăileanu)
Train de vie – Train of Life (1998, Radu Mihăileanu)
Amintiri din epoca de aur – Tales from the Golden Age (2009, Cristian Mungiu)
Vozvrashcheniye – The Return (2003, Andrei Zvyagintsev)
Dare mo shiranai – Nobody Knows (2004, Hirokazu Koreeda)
Citizen Kane (1941, Orson Welles)
Aaltra (2004, Benoît Delépine & Gustave de Kervern)
Psalmer från köket – Kitchen Stories (2003, Bent Hamer)
Osama (2003, Siddiq Barmak)
Sivi kamion crvene boje – The Red Colored Grey Truck (2004, Srdjan Koljevic)
2046 (2004, Wong Kar Wai)
Chung Hing sam lam – Chungking Express (1994, Wong Kar Wai)
Un long dimanche de fiançailles – A Very Long Engagement (2004, Jean-Pierre Jeunet)
It`s All Gone Pete Tong (2004, Michael Dowse)
Gegen die Wand – Head-On (2004, Fatih Akin)
Im Juli – In July (2000, Fatih Akin)
Bom yeoreum gaeul gyeoul geurigo bom – Spring, Summer, Fall, Winter… and Spring (2003, Kim Ki-duk)
Bin-jip – 3-Iron (2004, Kim Ki-duk)
Wag the Dog (1997, Barry Levinson)
Das Boot (1981, Wolfgang Petersen)
The Hunt for Red October (1990, John McTiernan)
Ceský sen – Czech Dream (2004, Vít Klusák)
Pi (1998, Darren Aronofsky)
Mulholland Dr. (2001, David Lynch)
Lost Highway (1997, David Lynch)
Blue Velvet (1986, David Lynch)
Elephant (2003, Gus Van Sant)
Eyes Wide Shut (1999, Stanley Kubrick)
The Shining (1980, Stanley Kubrick)
A Clockwork Orange (1971, Stanley Kubrick)
Dr. Strangelove or: How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb (1964, Stanley Kubrick)
Paths of Glory (1957, Stanley Kubrick)
Black Cat, White Cat (1998, Emir Kusturica)
The Deer Hunter (1978, Michael Cimino)
Arizona Dream (1993, Emir Kusturica)
Microcosmos (1996, Claude Nuridsany & Marie Pérennou)
Dieu est grand, je suis toute petite (2001, Pascale Bailly)
Jeux d’enfants – Love Me If You Dare (2003, Yann Samuell)
Sexo por compasión – Compassionate Sex (2000, Laura Mañá)
Apocalypse Now (1979, Francis Ford Coppola)
Goodbye Lenin! (2003, Wolfgang Becker)
The Prestige (2006, Christopher Nolan)
Perfume: The Story of a Murderer (2006, Tom Tykwer)
Memento (2000, Christopher Nolan)
Salò o le 120 giornate di Sodoma – Salò, or the 120 Days of Sodom (1975, Pier Paolo Pasolini)
La Dolce Vita (1960, Federico Fellini)
8½ (1963, Federico Fellini)
Annie Hall (1977, Woody Allen)
Phone Booth (2002, Joel Schumacher)
Super Size Me (2004, Morgan Spurlock)
Hawaii, Oslo (2004, Erik Poppe)
12 Angry Men (1957, Sidney Lumet)
Casablanca (1942, Michael Curtiz)
The Old Man and the Sea (1958, John Sturges)
Rear Window (1954, Alfred Hitchcock)
Psycho (1960, Alfred Hitchcock)
Doctor Zhivago (1965, David Lean)
Taxi Driver (1976, Martin Scorsese)
The Usual Suspects (1995, Bryan Singer)
The Silence of the Lambs (1991, Jonathan Demme)
Le fabuleux destin d’Amélie Poulain – Amélie (2001, Jean-Pierre Jeunet)
La vita è bella – Life Is Beautiful (1997, Roberto Benigni)
Schindler’s List (1993, Steven Spielberg)
Inglourious Basterds (2009, Quentin Tarantino)
Indiana Jones and the Last Crusade (1989, Steven Spielberg)
Die Hard (1988, John McTiernan)
Die Hard 2 (1990, Renny Harlin)
Die Hard: With a Vengeance (1995, John McTiernan)
Hotel Rwanda (2004, Terry George)
Kill Bill: Vol. 1 (2003, Quentin Tarantino)
Kill Bill: Vol. 2 (2004, Quentin Tarantino)
Letters from Iwo Jima (2006, Clint Eastwood)
The Bridges of Madison County (1995, Clint Eastwood)
My Left Foot: The Story of Christy Brown (1989, Jim Sheridan)
The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford (2007, Andrew Dominik)
I Am Sam (2001, Jessie Nelson)
Dead Man Walking (1995, Tim Robbins)
La mala educación – Bad Education (2004)
Hable con ella – Talk to Her (2002, Pedro Almodóvar)
Todo sobre mi madre – All About My Mother (1999, Pedro Almodóvar)
Matador (1986, Pedro Almodóvar)
8 ½ Women (1999, Peter Greenaway)
The Pillow Book (1996, Peter Greenaway)
El ángel exterminador – The Exterminating Angel (1962, Luis Buñuel)
The Football Factory (2004, Nick Love)
Duel (1971, Steven Spielberg)
Härlig är jorden – World of Glory (1991, Roy Andersson)
Sånger från andra våningen – Songs from the Second Floor (2000, Roy Andersson)
Les invasions barbares – The Barbarian Invasions (2003, Denys Arcand)
The Painted Veil (2006, John Curran)
The Score (2001, Frank Oz)
The Insider (1999, Michael Mann)
The Postman Always Rings Twice (1981, Bob Rafelson)
Changing Lanes (2002, Roger Michell)
4 luni, 3 saptamâni si 2 zile – 4 Months, 3 Weeks and 2 Days (2007, Cristian Mungiu)
The Wrestler (2008, Darren Aronofsky)
The Truman Show (1998, Peter Weir)
The Rainmaker (1997, Francis Ford Coppola)
Man on the Moon (1999, Miloš Forman)
Kontroll – Control (2003, Nimród Antal)

 

True Detective (2014– the 1st TV Series, Nic Pizzolatto)
The Handmaid’s Tale (2017–, Bruce Miller)
Vikings (2014–, Michael Hirst)
Game of Thrones (2011–, David Benioff, D.B. Weiss)
Narcos (2015– the 1st TV series, Carlo Bernard, Chris Brancato)
Stranger Things (2016–, Matt Duffer, Ross Duffer)
Breaking Bad (2008–2013, Vince Gilligan)
Black Mirror (2011–, Charlie Brooker)
Sense8 (2015–2018, J. Michael Straczynski & the Wachowski Sis)
The OA (2016–, Zal Batmanglij, Brit Marling)
Altered Carbon (2018–, Laeta Kalogridis)
Bates Motel (2013–2017,  Anthony Cipriano)
The X-Files (1993–, Chris Carter)
Lost (2004–2010, J.J. Abrams)
The 100 (2014–, Jason Rothenberg)

 

How to Train Your Dragon (2010,  Dean DeBlois, Chris Sanders)
Maestro (2005, Géza M. Tóth)
WALL·E (2008, Andrew Stanton)
Strings (2004, Anders Rønnow Klarlund)
Ratatouille (2007, Brad Bird)
Vuk – The Little Fox (1981, Attila Dargay)
Ludas Matyi (1977, Attila Dargay)
Hófehér (1984, József Nepp)
Macskafogó – Cat City (1986, Béla Ternovszky)
Az ember tragédiája – The Tragedy of the Man (1993, Marcell Jankovics)
Sen to Chihiro no kamikakushi – Spirited Away (2001, Hayao Miyazaki)
Up (2009, Pete Docter)
Coraline (2009, Henry Selick)
Monsters, Inc. (2001, Pete Docter)
Corpse Bride (2005, Tim Burton)
Vincent (1982, Tim Burton)
La prophétie des grenouilles – Raining Cats and Frogs (2003, Jacques-Rémy Girerd

 

…to be continued…

yolocaust

Dear F Generation,

do not get offended. ‘Coz you are an offence. And you don’t have a storyline. A.K.A. you know… a story to tell, a life to live. Or a simple line, just one single line. Vertical, horizontal, doesn’t really matter since you do not have it. In you. Dear F Generation, you are not even a dot and you are definitely not the mystery of the missing dot either, you are not the non-existing time and space, you are just a huge nonsense. And you do not have the proper words to describe all of this mess, as a matter a fact: you are totally missing the possible words, the meaning and the necessary purpose. For anything. Dear F Generation you don’t have a story, you don’t have the line, you don’t have the words however you are very loud (and not clear at all) whenever you feel the urge to hide the fact that you are less than nothing. Actually you are in constant need to tell this nonsense of yours, to share this existential offence with the rest of the uninterested known universe. Yes indeed, you want to make a statement most of the time, so you laugh like crazy and giggle like you would be constantly high, trying to avoid the inevitable embarrassment. Dear F Generation you think you deserve certain goodies and royalties in life, you are convinced that you earned some claps after your non-existing performance, you wanna collect likes and sparks while you lie down and relax on the sandy beach of your collective stupidity. Why should you move a finger when you can make fancy speeches on AI and automatization? Why should you cry with the falling Greek demigods? Are they listed in some Top Tens, are they rated somewhere? Oh, they might have a Season or two on Netflix & Co? That will touch somehow your fast-changing threshold, but don’t make mistakes, they will be dumped in the trash bin as soon as your curiosity vanished away. Faster than you would think, since you don’t think at all and you don’t have taste or sense. Dear F Generation, you are the essence of emptiness, without being aware what empty really means. Whinnying instead of crying, asking aggressively for credit and recognition while you are not producing value, you have this nasty odour around you… called entitlement. Well no, dear F de-generation go fuck yerselves and flush yourself on the toilet of history. That would be a decent act of bravery. [Wishful thinking of course.]

A könyv tréjlere

Hümmöghetsz máris, hogy ilyen fogalom nem létezik. Merthogy létezik. Ugyebár a kisgyerek is tudja, hogy a legújabb szuperhős-film nem kerülhet anélkül piacra, moziba, plázába, dévédé tokba, vonóval, mercsöndájzzal, hogy jó előre el ne készülne a trailer hozzá. (Ami alkalomadtán jobb is, húzósabb is, mint maga a film. Ez pedig tökéletesebb átverés, mint a csomagolóipar csilivili szemvakítása – gonosz “E” betűk nélkül vagy azokkal dúsítva, országja meg törvénykezése válogatja, lelke rajta annak, aki nem írja ki, mivel mérgez.) Na de hogy egy könyvnek, mármint egy kinyomtatott, alápolcolt könyvnek trailert rendel a kiadó – ez valami kétségbeesésen túli, döbbenetes újvalóságról árulkodik. Olyannyira a vizualitás bűvöletében élünk, illetve annyira kikopott már életünkből az analóg, hogy valóságos kényszert érzünk arra: igenis, a nyomtatványainkat, ezeket a maradvány-emlékeinket is megképesítjük? Merthogy a megmaradás érdekében nincs más út, mint az előre menekülés, a belészaladás a kinyitott bicskába? A számunkra kinyitott bicskába mármint. Egészen pontosan és esetünkben: a nyomtatott könyv, illetve a bármilyen kinyomtatott publikáció számára kinyitott bicskába. Testre szabott, oldalazó végítélet. Vajon forog-e a sírjában Gutenberg? Lássuk csak: miért is forogna a szerencsétlen flótás?! Igazából ő volt az első elhajló, a deviáns elem a rendszerben. A mindent szétfeszítő hibás fogaskerék, ha úgy tetszik. Előtte a kódexmásoló szerzetesek képekkel, miniatúrákkal díszítették, vizualizálták és tették tetszetősebbé, igen, akár ezt a kifejezést is használhatnánk: piacosabbá a munkájukat. Kézimunkával, verejtékes, nehéz melóval. Vagyishogy güriztek a nyomorultak, és piacosabbá próbáltak tenni valamit, aminek igazán piaca sem volt, illetve reális kereslete sem akadt. Legalábbis nem a mai idegbeteg értelmében. Mert azt azért mégsem nevezhetnénk reális keresletnek, hogy XY főúr vagy az aktuális érsek-püspök-pápa, netán a király vagy császár megrendelt egy-egy újabb kódexet. Nyilván megfizették a jéghideg kolostori cellában megvakuló, örökké tintás ujjú mestereket, jó vastagon megfizették a míves munkát, de ez mégiscsak megélhetési haknizás volt. Tudjuk, hogy egy-egy díszes kódex vagy krónika annyit ért, mint ma egy palota (vagy az előtte parkoló piros Ferrari, hogy jobban értsük a szót), ezért aztán meg is, le is láncolták őket alaposan, mindazonáltal ez a másolósdi ipar a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető tág ollónyitású, piacformáló tényezőnek. Szubkultúra volt a javából, a minőség kultikus művelése, a Kevesek ópiuma. Ma, amikor a könyvet szinte ugyanolyan sokan olvassák, mint egykor a kódexeket, és az írott-nyomtatott (mármint kézzel írott és hagyományos nyomdában kinyomtatott) betűnek az értéke ismeretlen(né vált) ismét, nos, ebben a barbár korban természetes igyekezetnek tűnik a piacosítás, ez a perverzként ható, eléggé lihegős törekvés. Az állat, amikor retteg, akkor ösztönösen bármit elkövet az önfenntartás és a gének továbbörökítése érdekében. Akár az erősebb állat árnyékába is beáll. A 21. század egyre árnyékosabb bevezető évtizedeiben ez tűnik az egyik legésszerűbb menekülési útvonalnak. Bármilyen természetellenesnek vélnénk a vizualizáló igyekezetet, ez már a létfenntartási ösztön – a végtelennek tűnő dzsungell, a dühöngő óceán és a mindent egykedvűen felzabáló sivatag kellős közepén. A könyvnek, ennek a szerencsétlen vízbefúlónak belé kell kapaszkodnia… akármibe, mindenbe, akárhogyan. Akcióba, snittbe, bitbe-bájtba, Amazonba, buszmegállós ingyenkönyvtárba, útszéli szajháskodásba, szalmaszálba, mentőövbe. Ebbe a pusztuló-önfelszámoló világba, mi egyébbe? Aztán ez a képvilágába belébutult és a saját alapzajába jó alaposan belézavarodott, nagyon-okostelefonos-rendkívül-intelligens-tablettás-emberiség valahogy csak kihúzza.

Fade to what?

First of all: technically speaking I was not a fan of Star Trek, not at all. I found it, most of the time, boring and redundant. (OK, if you are a Star Wars fan, parts 4-5-6 of course, well then you are a fanatic… and that’s it. But hey, this is a different story, right?) Back to our Star Trek, I have to admit that I read some reviews about this new movie, Into Darkness and I was a bit afraid how will it be. Most of all I was concerned about J.J. Abrams` attitude towards this holy grail of the Sci-Fi industry. How this geek will touch the subject, what will he modify in the original concept? etc. etc. etc. I had some questions. Irrelevant questions, you could tell, since I am not a ST fan but a SW fanatic. Still, I do care a lot about the Sci-Fi in general. Now, after a tepid Oblivion and a fucked up After Earth, on horizon with a Disney-like-nightmare, a driveling Star Wars, I am somehow a bit relieved coz I saw a quite acceptable Star Trek. I don’t really care about the pouting and I don’t give a damn about those opinions that are trying to convince us: this is a shitty movie. It is not! Star Trek Into Darkness is full of action, you could feel the adrenaline in your running blood, it is colorful, and yes, it is not too deep. It is like a hammer in the face, simple as that. Abrams made a dead body live again and I don’t really care about the cheap tricks he used. Why Abrams was a very good deal for ST? Because he knows exactly what we need and he can touch a lot of strings, different tastes and feelings, starting from Need for Speed Generation’s expectation, back till the 80`s generation’s way of life and more important: way of dreaming. Do we need excitement and a lot of visual effects? He gave us. Do we need even more excitement and blood in the arena? He gave us as requested. Even though during the movie not even a single drop of blood is visible… C’mon, after all this is a Sci-Fi with bruises, with heavily damaged star ships, falling down from an endless sky, but giving a shit about basic rules & laws of physics. This is why we love this genre, right? And this is the reason why we will idolize Abrams: he played in the same room during his childhood, like we played, with the same toys we used to play and now he gave us the same dreams we waited for. This movie is the 21st century’s Star Wars, the re-mastered version of The Empire Strikes Back. The everlasting fight of the Good and Evil, the bedtime story of a returning Jedi who is just a verdant, and still: he will save as all. And of course, meanwhile he will save “our” civilization as well; I hope you got the message. Yes, ladies and gentlemen, what we could see here is nothing more and nothing less but the future wannabe symbiosis of the most important franchises of the Sci-Fi universe. And the missing link is exactly Abrams. Who cares about the money, right? This story has nothing to do with art but wants to hit the jackpot (and most probably will do so). Who cares about the fact that a kid like Abrams, sometimes makes horrible mistakes. Just remember please that after the Enterprise’s intervention, an imminent war with the Klingonians was inevitable… but hey, Abrams simply forgot to finish this line. I guess he needed some extra time, or he just needed to tight a bit the end of this masterpiece and meanwhile he forgot about the Klingonians, so he cut. Anyway, he could cut from other parts of the movie, for example the melodramatic act at the reactor door was so long, with such a boring music that I started to gape. Abrams is good in the imaginary outer space but he is unbelievably lame at this field of human feelings (well, half-robot-something). For the sake of the deep darkness, why does he need such a ridiculous banana skin?! The reactor-door-scene is great in Red October and somebody should tell Abrams that most probably he cannot offer any better, cannot even touch that level. Except this, everything is according to the plan: invest some money, take the big pot and run. Fast movie, nice plot, dramatic soundtrack, tons of visual effects (but not in detriment of the action), great costumes, minimalism of the decor, combined with spectacular scenery, and even a nice bonus: the acceptable performance of some actors. I would mention Simon Pegg in Scotty’s role or even Zachary Quinto as Spock. Unfortunately the wannabe evil Khan has great name and nothing more… he could not convince me. Not in the way like Loki did for example in the Avengers. By the way, did you realize how many things Abrams stolen, from a lot of movies? Without any shame. For example the glass cage for a really really bad boy. Etc. etc. etc. And still, he is doing this in such an innocent manner that we cannot be angry with him, am I right? Even more: we cannot wait for that certain Star Wars in Disneyland. Let’s see how the clash of the franchises will look like, in the same director’s head. Good luck!

P.S. I had no idea why the ticket price is so high. When the old lady at the entrance gave us the 3D glasses, I got the instant answer. So, I said to myself, this will be your second movie in 3D. And what a miracle: I enjoyed even this part. Even though I am not a fan of this “let`s just enter in your face from the screen” feeling. OK, I am more than just a simple skeptic in this field, but Star Trek Into Darkness somehow is working for me, even in 3D. I would say 8 out of 10.

Narancsbőrös színházi per

Mé’? – szól be nekem a platinacica. Há’ nem tetszett eléggé?!

Nézem a vállán a túlméretezett tengericsikó tetkót, és azon töprengek: miért is köptem be azt a legyen-már-eleget és menjünk-már-hazát.

Elvégre tényleg mindent megtettek, hogy engem, Énfenségemet, az önFogyasztót maximálisan kielégítsenek, leszopjanak és kinyaljanak. Minden szinten, minden elképzelhető formában. Vizuálisan, a szétlocsolt vér és a felzabált szar közötti ingerküszöböt próbálgatva. Hang- és látványeffektek frontvonalán lavírozva, a koppintás határát súroló montázstechnikából kiindulva és el egész a gombás hallucinációig, majd visszafelé kanyarodva a technóklub villogó fényorgijája felé, ami fizikai fájdalmat okoz.

Ezt a túlspilázott mindenségélményt szorozd be kettővel, majd köbözd meg jól! Vegyél egy jó kis adag Kafkát, tagadd is le azon-rögvest-nyomban, pereskedj vele, belezd ki a kreativitás oltárán, daráld le egy érdekes masinériában, adaptáld a 21. századra, és csinálj belőle diszkószínházat. Tegyél rá egy jó nagy lapáttal a kultúrának álcázott, manapság kötelező-divatos és csak úgy, lazán kilóra mért, öncélú meztelenkedésből. A koktélt tálald ultramélyre szántó über-élményként, és nehogy megpróbáld leszűrni a narancsbőrös seggek randaságát vagy a nagy hévvel lóbált faszokat a felületről.

Tényleg: mi nem tetszett mindebből? Illetve mi nem akart eléggé tetszeni?!

Nemzetközi színházi fesztivál címszó alatt a cseh szervezők elhozzák Brünnbe az egyik legagyondíjazottabb kortárs magyarországi darabot, a kiváló színtársulat, a Katona József tálalásában.

Mi a gond azzal, hogy ez az igényes hússzínház szórakoztatni akar (és tud), de nem hajlandó stresszelni a pompás látványvilág mögé parancsolt, túl tág ollóval dolgozó, túl durván vagdosó (és mint ilyen: igencsak olcsóvá silányított) mondanivalójával? Miért is volna a színház vétke az, hogy a néző kiköveteli magának azt a fajta hangorkánt és látványorgiát, ami a sokrétű, rafinált üzenetet feledhetővé teszi, és úgy felülírja, mintha meg sem történt volna? Nem történet ez, hanem performansz. Nem fejlődés, hanem fejlövés. Amennyiben a parlament olyan, amilyent a nép megérdemel, akkor a mi mindennapi színházunkat is add meg nekünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket…

Mert mi is a gond a konkrétságába merevedő, szó szerint is faszravevő színházzal-rendezéssel, ami nem bemutatja a darabot, hanem jó messziről és pofátlanul vastagon bemutat a bambán röhögő nézőnek? (Megérdemli. Megérdemeljük egymást.) Mi a gond azzal a művészettel, amely már le se szarja a feltáró igyekezetet, ehelyett inkább széttárja lábait a kommersz oltárán? Improvizáció ide, látvány oda: cirkusz és vér kell a kedves nézőnek. Az életilluzió valóságsója és borsa nélkül behörpölnénk-e a koszos válúból, amit az ólban elénk löknek?! A szórakoztatóipar kényszerítő logikájára oly erős drog, hogy a színháztól is elvárjuk és kiköveteljük a nekünk dukáló tizennyolcas karikáinkat. Ez itt nem a reklám helye, ez a mi helyünk és helyzetünk!

Vulgáris hozzáállás kell és trágár megnyilvánulás? Domina színház kell neked, nézőkém? Félidőben lehet menni húgyálni és zabálni! Vagy hazafelé. Töprenghetsz a kijózanító éjszakában, hogy mitől lesz a játék túljátszás, a pazar világítás parasztvakítás, a mesterséges szövegfüst pedig ködösítés. Azt hinnéd, paródia? Á, dehogy! Mindössze hadarós, másodpercre besűrített szókoncentrátum, kivetítőre felmázolt vizuális delírium tremens. Azt hinnéd, Árpa Attila? És hogy az Argó a legszemtelenebb magyar ollózás? Akkor kérdezzük csak meg Bodó Viktort, hogy mi ez a Brazil, mi ez a Chicago, mi ez a Greenaway-lenyúlás és mi ez Mongol ésatöbbi és úgy általában: ha már nem bírta kivágni a szinte három órás nyúzásból a felesleges táncikálásokat valamint a nevetséges revü betéteket, ha már tényleg képtelen volt egy órácskával feszesebbé tenni az előadást, akkor legalább megszerezte az előadott slágerek jogdíját?

Mert azzal tényleg semmi gond nincs kedves nézőpajtásom, hogy háromötven koronáért, ami még 15 eurót sem tesz ki, nemcsak komplett színházi előadást kapsz, csöcsikkel és faszokkal felkúrva, perverziókkal alaposan megspékelve, hanem Metro hájlájf fílinget is, tátogatós pléjbekkel, valamint cirkuszt a javából! Egyet fizetsz, hármat kapsz alapon. És ráadást: az Oldboy-os fogkiszedés, ütvefúróval, majd a brutális nyelvkivágás igazán rendezői (fel)vágásnak tekintendő, köszönet érte.

Aztán mindenféle fanyalgást félretéve, kedves nézőpajtás, csak oda fogsz kilyukadni, hogy mindenkiről kiváló rendezői jellemzést kapunk – és kimagasló színházi teljesítményt, a rögtönzés szintjén is tökéletesen működő mimikát extraként. A banya banyás pofát vág, a kurva kurvásat, a jogász jogosat és az ügyvéd faszi faszt lobogtat, a portás pedig… nos, a portás anyádat emlegeti. Miért ne? Még a túldramatizált irodistával is azonosulunk, hiába, hogy a háton hordozott irattár, a látványosan kisebzett vállak és a csonkokban végződő, véres karok mosolygásra késztetnének. Aztán lehúzzuk mi is szépen a lucskos bugyinkat a nővérkével együtt, hogy erőszakoljon már meg valaki (ha tud, ugyebár), lobogtatjuk a szerszámainkat, kérkedünk a túlpontos, néha már cinikusan tökéletessé tett koreográfiánkkal, óvatosan megemeljük a koponyatetőnket, és pislogva vakarjuk a kisagyunkat. Mi is történik itt, kérem szépen?

Fikázásba ágyazott remekmű? Van ilyen? Ítélet – per nélkül? Na lóduljon, maga letartóztatott! Látja már a cső végén a beígért sötétséget? Célzott mondanivaló végén a göcsöt? Fától az erdőt? Szájbarágás helyett a találós kérdést? Ha úgy akarom: péntek helyett csütörtököt mondok, ha úgy akarod, nézőpajtás, akkor színházi élmény. Ha úgy akarom: katarzist emlegetek, ha úgy akarod, akár azt is elfelejted, hogy ez ógörögül mit jelent.

Mozdulatművészetbe kevert lassított felvétel és futurista helybenmozgás, a sebesség illúziója és a távolság képzete, hogyisne. Minderre az arcba mászó, mégis szigorúan eltartó és eltávolító, mélységeffektust teremtő díszlet, a perspektívikusan kialakított, minimalista térkoncepció is alaposan rájátszik. A fekete cső legszűkebb, legtávolibb részén játszódó, mellékesnek tűnő események ugyanolyan élvezhetőek és fogyaszthatóak, mint az orrunk előtt elkövetett különféle disznóságok. Sőt, a rafinált, klausztrofóbiás díszlet beszippantó, vonzó logikája miatt néha épp a hátterezés tűnik érdekfeszítőbbnek, miközben a nézők orra előtt lóbált nemi szerv óhatatlanul háttérbe szorul. Az előre-hátra rángatást a kíméletlen bal-jobb tengely körüli pörgetés erősíti fel: a fekete tér és az idő fiókos, rejtekajtós oldalfalaiból akármikor belé lehet rondítani az előadás kellős közepébe. A különféle víziók szó szerint belelépnek befogadókészségünk aknamezejébe, látómezőnk kellős közepén robbannak szét az illuziók, nyomtalanul tűnnek el a vágyálmok, de persze csakis miután ultrakreatívan megerőszakolták az összes érzékünket és feldolgozási hajlamunkat. A csillagos tízes díszletet pompás kosztümök egészítik ki, rekord idő alatti átöltözésekkel. Az eszméletlen pörgés és tempózás akár jól is esett volna, ha abba bírták volna hagyni valamikor a szünet környékén. Vagy a vastapsnál, amikor az egyébként kiváló ötletnek tűnő ufófej nyálazásra és újrázásra kényszeríti a nagyérdeműt. Rengeteg kiváló ötletet tapsoltunk meg a három óra végén, és próbáltunk öklendezve visszanyomni.

Mert elvileg az is tengeribeteg lesz, aki sosem hallott arról, hogy a hullámok elringatják a hajót. A színháztól az is viszketni fog, aki elvileg csak egy önműködő villamosjegyet akart vásárolni a habostorta mellé. Hányni volna jó, csakhogy persze nem ildomos. Ebben az esetben nyilván hányásban fetrengni tanítanak meg bennünket, kedves nézőpajtás. S ha más vonatkozások terén nem is biztos, hogy osztatlan népszerűségre tesz szert az az eszelős, aki ezzel a vaskalapos cöccögéssel merészkedik előhozakodni, de azért ebben a hányingeres kontextusban talán mégiscsak bólogatásra számíthat: mert a kevesebb néha tényleg több.

Ledarálnakeltűntem
Rendező: Bodó Viktor
Asszisztens: Budavári Réka
Díszlet: Bagossy Levente
Jelmez: Berzsenyi Krisztina
Koreográfia: Schmidt Áron
Zene: Kunert Péter, Vajda Vilmos
Dalszöveg: Máthé Zsolt, Schönberger Ádám
Szabó Ede és Győrffy Miklós Kafka-fordítása alapján írta: Vinnai András és Bodó Viktor.
Szereplők: Fekete Ernő, Takátsy Péter, Vajdai Vilmos, Kun Vilmos, Keresztes Tamás, Lengyel Ferenc, Nagy Ervin, Tenki Réka, Rajkai Zoltán, Olsavszky Éva, Jordán Adél, Dankó István, Mészáros Béla, Rezes Judit, Kovács Lehel

A zongoraszó esete a lakkal

Adott a tökéletes helyszín, a tökéletes idő s holmi susogás: „Vajon meg fogom érteni? Csehül énekelnek?” Tökéletes témát keres a globálközönség. A mi kis csapatunkban akad indiai házaspár, amerikai állampolgár, illetve mindenféle finomvegyes náció: cseh, litván, román, magyar ésatöbbi. A csapolt sör helyi, a feles víz multi. A bor olcsó, a hangulat fesztiválos. A rucik többé-kevésbé a selyemszimfonikus kisestélyi és a fehérgallér-nyakkendő-élrevasalt-nadrág kombó kifutóján mozognak. Feltételezzük, hogy egy gyönyörű augusztusi szürkületben, mondjuk 11-én a brünni Špilberk nagyudvarán ülünk holmi pokol-kényelmetlen padokon, tematikus Rómeó és Júliára várva. A szervezők szerint Prokofjev balettje legkevésbé sem üt el Chopin F moll zongorahangversenyétől (op. 21). Semmi hangulatbeli különbség, semmi majrézás. Igaz, ezúttal balett sincs, csak Brünni Filharmonikusok, valamint Jan Simon zongoraművész és Aleksandar Marković karmester. Az alkalmi sörözéshez kipuccintott közönség pedig szájtátva lesi a helikopteres meg a rendőrszirénázós, enyhén szúnyogos estében, hogy mi sül ki ebből, hogyan fogják társítani a művészek ezt a két darabot.

Nehezen.

Szegény Chopin bánja: az ő hátán hangol a társaság. Mentségeket kereshetünk és ugyanakkor töprenghetünk afölött is: mi tarthat össze pár tucat előadót meg egy frakkos úriembert? A pálca, a lendület vagy a totális őrület? Ez utóbbi hiányában mire való a beintés, illetve a langyos legyünk-már-túl-rajta érzület? Igen, iszonyatosan kellemetlen úgy játszani a színpadon, ráadásul egy akusztikamentes várudvarban, hogy egyik művész sem hallja a másikat, főleg nem a jobb felső kosárban trónoló fúvósok a bal alsó hajóban gályázó vonósokat. Tehát egyelőre csak annyit mondhat az elfogulatlan nézelődő, akiben a fülelés orgazmikus ördöge még nem indult be, hogy a fúvósok látványosan jók. Annyira látványosan melóznak, hogy háromszor is leradírozzák a pályáról a vonósokat. Szerencsére ez a hangerő-eltolódás később kiegyenlítődik. Amint a muzikális wrestling véget ér, Marković ügyesen kihozza a hegedűkből is azt a fajta halk háttérzümmögést, amitől a hallgatóság nyugodtan ájuldozhat. Miközben a végítélet trombitái harsognak ugyan, de már nem fojtogatnak.

Azt gondolnád, kedves fülelő közönség: immár semmi gonosz nem történhet ezzel a darabbal és szegény Chopin-nel. Nem is fog, leszámítva azt a malőrt, hogy a leghúzósabb crescendo alatt Jan Simon zongorajátékán simán átmasíroznak szimfonikusék. Kevéssel odébb hasonló balesetet szenved a fuvola szekció is, ami persze kevésbé feltűnő, hiszen elhal a szerencsétlen, és ennyi: észre sem veszi senki, hogy fuldoklik, mentőövért nyújtja csinos kacsóját. Az viszont mégiscsak látványos, amikor a mesterzongorista képtelen érvényesülni, és amit művel, az érthetetlen-értelmezhetetlen. Mintha dühös örvényként nyelné el a zenekari rebellió. Vágólapon pár futam, a karmesteri pálca pedig képtelen a megfelelő Ctrl V parancsot kiadni.

Végül a csiribiri-csiribá zongorafutamok elandalítják a közönséget, valami hihetetlenül édes romantikus massza lebeg az udvar felett, aki pedig nem pityereg, az álmosan pislog. Szerencsére a karmesteri pálca beinti a félidő végét, és a nagyérdemű hallgatóság kinyújtóztathatja elgémberedett tagjait. Vagyishogy lassan azzal a lendülettel! Következik a hosszabbítás, az illedelmes közönség visszatapsolja Jan Simont, ő pedig lenyom valami sehova sem kapcsolódó feledhetőt. A csápoló rajongótábor a 22-23. sorból szorgalmasan villogtat a kompakt szappantartókkal, néhány brávó is elhangzik, igazán nem illik morfondírozni, hogy nem kellett volna visszahívni a májsztrót.

Amiatt se nagyon zúgolódjunk, hogy mindig a legcsendesebb zongoraszóló közepén száll be a közönség egy valkűr indulóval a produkcióba. Hiába is kért meg minket szépen a nyakkendős kutya az ízléses kivitelezésű jegyen, hogy koncert közben ne cigizzünk, ne fotózzunk és kapcsoljuk ki a mobilunkat. Háromból kettő alapon: tényleg csak szünetben cigiztünk. Aztán visszatértünk, folytatni a sörözést, illetve csámcsogni afölött, hogy az első szekció mégiscsak holmi langyos bemelegítő lehetett Prokofjev mestermunkája előtt. Aki mindenképp népszerűbb és könnyebben emészthető, mint Chopin. Tényleg?

Mindenképp furcsa, hogy két ekkora név mellett a szűkszavú programfüzetből mindössze annyi derül ki, hogy Aleksandar Marković karmester Rómeó és Júlia-produkcióját élvezheti majd a közönség a Špilberkben. Az igazán rosszmájú, az internetről legkevésbé sem tájékozódó kritikus további neveket is oda tudott volna dobni Chopin és Prokofjev mellé. Ha már amúgy sem érti: miért épp ők kerültek belé a fazékba. Ha már a karmesterről különösebb dolgokat úgysem érdemes állítani, ugyebár. Nem lángol, s nincs benne (legalábbis nem ezen az estén) az a bizonyos ördögi düh és nekifeszülés, ami maximális pendülésig feszítené a húrokat. Tőle lesz iskolásan kiszámított, már-már sajnálatosan kiszámítható a szimfonikusok produkciója. Benne a ki nem mondott gondolattal: lehetett volna több, másabb.

S aztán mégis!

Van egy jelenet, ami megmenti az egész estét: a királyok tánca.

Behunyhatod a szemed, közönség, akkor is látod az egy testként hajladozó vonósokat, szédülsz a vadul tomboló fúvósoktól, a mennydörgő trombitáktól és a telt hangon búgó kürtöktől. Dobhártyádon püföli a ritmust, az ütős szekció gyilkos pontossággal csap le, és az összes éles hang, kivétel nélkül mindahány, maximálisan érvényesül. Bizsereg a véred, hátadon óriási hangyák hadserege menetel, és nem akarod, hogy véget érjen ez a vertigo, amibe belédobtak. Nem szeretnél kijózanodni a pillanatnyi kábulatból: kiváló a hangerő, a lendületes nekiiramodás tökéletes – főleg ha már láttál-hallottál híg gyorsat.

Elfelejted a rossz helyre pozicionált zongorát, a mögötte elbújt karmestert, már a szélre sodródott hárfa sem zavar, és a „zongoraszónál szebb zongorafödélen a lakk“ típusú szájíz is kezd változni, nem idegesítenek a félelmetes ágyukkal rohangáló sajtófotósok, az előtted ülő szőke kiejti kezéből a sörös bádogot, és a te szájadból is kihull a rágcsi.

Brávó!

Vizuális publicisztika

Könczey Elemér 1969-ben született Székelyudvarhelyen. 2001-ben végezte el a grafika szakot a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémián.
Grafikus. Reklámgrafikát és kiadványszerkesztést tanít a kolozsvári BBTE újságírói szakán, több egyéni tárlata volt.

A magam részéről a vizuális publicisztika grafománja címszó alá sorolom őt. Emberünk Platón után szabadon azt hirdeti, hogy minden képzőművészeti alkotás valahol létezik az éterben, csak le kell szedni onnan. Mi ráérősen töprengünk, hogyan lehet a falra felszurkált képsort, ezt a hosszan pergő, több száz kockából álló rajzfilmet leszedni a lábáról, mindközönségesen megfejteni. Darabonként szemlélve a dolgot – könnyű feladat előtt állunk. Együttesében nézve, patinás környezetben ezt a mosolykiállítást, kissé már nehezebb a dolgunk.

Tavaly ugyanitt, Mátyás király szülőházában több tucat művész Kolozsvár-tematikájú, mátyásos kiállítását tekinthettük meg. Akkor, pukkasztani próbálván Könczy-t, rákérdeztem, hogy ebből a nagy komolyság-kavalkádból hiányolja-e a helyi karikaturistát. Jól megjártam, mert kiderült, hogy a bejáratnál Mátyás király… a lecsúszott babérkoszorúval… az ő alkotása. A patinás rámába helyezett mű azért volt láthatatlan, mert stílusa mindenben eltért a jellegzetes „K” betűstől. A megszokott védjegyek képi átfogalmazása, átgyúrása is tökéletes csattanóként működhet – vagyis: Könczey Elemérrel jó lesz vigyázni, sosem tudhatjuk, hol, melyik sötét sikátorban leselkedik ránk egy élesre kifent poénnal.

Ezeket a poénokat mindenki ott kapja meg, ahol megérdemli. Van, aki a sport-, más a részvétnyilvánítási rovatnál kezdi olvasni az újságot. Én a karikatúrát keresem meg először. A Népszabadságban Tettamanti rajzait, a România Liberă oldalain Veludát, a 22-ben Perjót, a Krónikában Könczy egyperces grafikáit kutatom. Mert sokkal könnyebben emészthető a világ, a maga szép és rettenetes történéseivel együtt, ha előbb (a lehetőségek szerint) kedvem szerint mosolygok rajta, nem pedig egyből a sűrűjébe vetem belé magam.

Jó értelemben vett grafománia, vizuális publicisztika a javából, amit Könczey művel (immár évek óta!) a romániai magyar sajtóban: elindul egy tehetséges fiatalember, hóna alatt a Perspektívával és a Campusszal, majd felfelé lép egyet, a Szabadságnál látjuk viszont, aztán országos szintre ugrik a Krónikával. Innen – mondhatnánk komolyan mosolyogva – már igazán csak a Pulitzer emlékdíj karikatúra szekciójában következhetne holmi elismerés.

De komolyra fordítva a szót: térjünk vissza ahhoz a részhez, hogy vizuális publicisztika és egyperces grafika! Könczey szó szerint megírja ezeket a képeket, ezért akaszthatjuk rá a véleményformáló jelzőt. Nemcsak kimérten megrajzolja egyperceseit, hanem frappáns történeteket rejt el az egyszerű vonalak közé. Legérzékletesebb, leginkább szöget a fején talált alkotásai azok, amelyekről teljes egészében hiányzik a betű (még a NATO vagy Irak sem „csúszik be”). Ahol a mű sem tartalmaz írást, illetve alatta sem látunk címet – ezek az igazi Könczey-alkotások. Így válik a szövegnélküliség fontos kiegészítő elemmé nála. Bizonyára nem haragszik meg a művész, ha kifecsegünk róla egy nyílt titkot, éspedig azt, hogy egyáltalán nem nevezhető az írás rabjának. És ez igencsak dicséretes tény, ha figyelembe vesszük, hány fecsegő véleményformáló sajtóguru ténykedik Erdélyország gyönyörűséges sajtóberkeiben.

Hölgyeim és uraim, itt van valaki, aki megelégszik a hátsó oldalak valamelyikével, ott is mindössze egy tenyérnyi felülettel, és ezen a parányi helyen kitartóan, nap mint nap bombáz bennünket a világról alkotott különvéleményével. Ami szerinte valahogy így foglalható össze: „Az emberi butaság végtelen, így soha nem fogok kifogyni a témából… Az irány a következő: az aktuálison keresztül az egyetemes felé, arra törekszem, hogy ezek a rajzok ne veszítsék el aktualitásukat, és univerzális, akár a több ezer kilométerre lakók számára is érthető üzenetet hordozzanak.”

A mindennapi robotnak (mert arról van szó, akármennyire élvezet a neve), a napi penzumnak persze hátulütője is van, éspedig az, hogy nem minden rajza üti meg a világszínvonalat, néha a poén fáradtnak vagy művészünkhöz méltatlan erejűnek tűnhet, mindazonáltal az évi egy-két gyengébb rajzért sokszorosan kárpótol a derékhad. Ami: nemcsak poén, nemcsak történet, nemcsak az a bizonyos művészi vesszőparipa, hogy 50% tartalom, 50% forma, illetve, hogy e két dolognak összhangban és egyensúlyban kell lennie, hanem valami egészen más is. A többletben benne van a kor, a maga Amerikájával, Európájával – de gyakran a maga Romániájával is. (Telitalálat a nyaktilóval kivégzett Románia-térkép, illetve a parittyából a NATO felé kilőtt ország.)

A géntudománytól a csecsebecsékig, az élet apró eseményeitől a globalizáció „áldásáig” minden foglalkoztatja Könczeyt. Férfi-nő mókás kapcsolata, agytekervények mutatványa, homokórák játéka, néhol egy kis akasztófahumor, minden van itt! Hol a gazdasághoz, hol a politikához, máskor az egyre ridegebb emberközi kapcsolatokhoz nyúl a művész, mesél nekünk, mondja, rajzolja a magáét, próbál meggyőzni igazáról. Csakhogy ezt sosem úgy teszi, hogy kellemetlen szájízzel maradjunk utána, mintha legyűrtek volna valamit a torkunkon. Elegáns, nyugodt, ugyanakkor rendkívül hatásos meggyőzési technikája, tökélyre fejlesztett vitamódszere van. Amihez természetes módon az is hozzátartozhat, hogy alkalomadtán önmagával is vitázgat, saját magát figurázza ki. Aki mindezek után azt gondolná, hogy Könczey úton-útfélen jópofizni akar, akinek a poén mindössze olcsó, kézenfekvő eszköz, nem pedig cél az elgondolkodtatás rögös útján, az téved.

Óriásit téved az is, aki úgy véli, hogy művészünk mindennel tréfál, mindenkinek képzeletbeli fügét mutat. Nem másért, de ő rettenetesen komolyan veszi a világ történéseit. Azt is, amit nem feltétlenül kellene. Példa erre a halálos kép. Helló, komám, itt vagyok! Kitalálod, ki az? Vegyem le a kezemet? És a vigyorgó alak nem mer megfordulni. Bölcsőtől a koporsóig kifeszít nekünk a mókamester egy kötelet, azon imbolygunk, kezünkben mindössze az egyensúlytartó bot. A pocakos halál vállára veti a kaszát, és hazafelé bandukol: jó munkát végzett. Más jellegű, de morbid humorával ide tartozik a szív alakú díszkoporsó vagy a békegalamb – csőrében a hagyományos olajággal – alaposan felszerelve az egyre hagyományosabb és egyre megszokottabb bomba-derékövvel.

Nem bizony, sosem merünk megfordulni, hogy lássuk a nevetséges vagy bután elfecsérelt sorsunkat. Csak tekerjük kitartóan ezt a végtelen hosszúnak tűnő tekercset, amire fel vagyunk írva (bárkit emlékeztethet az egybefolyó papírcsík valamire), nézzük a mókás rajzokat, nap mint nap próbálunk kiegyezni a hátsó fertállyal és a képzeletbeli tükörrel. Visszatérő motívum ez Könczeynél: hol az arcmás hiányzik, hol a tükörkézzel szkanderezik kitartóan a borostás figura. Fogadkozik a tükörnek, hogy ilyen és olyan dolgokat fog művelni, jó fiú lesz, nem beszél a levegőbe, a földet pedig egy nagy szívvé varázsolja.

Mi csak két dolgot ígérhetünk. Az egyik, hogy jókedvvel és kíváncsian várjuk az újabb pukkasztásokat. A másik, hogy végtelen emberi butaságunk révén a végtelenségig el fogjuk látni témával és pompás ötletekkel a művészt.

Köszönjük neked, Könczy, ezt a kiállítást!

*Elhangzott a XII. Mátyás Napok keretében rendezett kiállítás megnyitóján. [Művelődés, LVII. évfolyam 2004. nov.]

Karikatúrák

A nagy Pé: por és papír

avagy Hamlet esete a popcorn-kultúrával

 

Vannak azok a klasszikus címek. Amiket nehéz elszúrni, készüljön belőlük akár hagyományos előadás, akár fekete-fehér film, akár hollywoodi csodaprodukció – vagy éppenséggel techno-totál szürrealisztikus adaptáció. Aztán van a zöldfülű kritikus, aki mindent le akar írni. A profi csak azt, ami fontos. A szerencsés olyan előadást lő magának, aminek a történetét elvileg mindenki ismeri, tehát nem kell azzal bíbelődnie, hogy vontatottan elmeséli elejétől a végéig, mi történt, mit művelt X és akkor Y… Többek között ezért hálás feladat a kolozsvári román színházban bemutatott Hamletről írni. Na meg azért, mert Vlad Mugur rendezte. További érdekessége, hogy három évig volt műsoron – ennek ellenére a legutolsó színrevitel is teltházat produkált.

Ülök, várom a jótékony sötétséget (nem lesz), figyelem az arcokat, sok magyar hangot hallok, az emberek keresik a helyüket, az első karzat szélén ott van az Erdély-címer, nocsak, mennyi ismerős, az ott, a középső sávon Bogdán Zsolt, nem találja a helyét, a fiatalok pattogatott kukoricát ropogtatnak, nevetgélnek, és előkerülnek a Colák is. Bekattan, hogy ez már az előadás, ez már rólunk szól, Bogdán leteszi a táskáját, és úgy, utcai kabátban lépked a színpad felé, aztán hasonló szerelésben, szinte a semmiből tűnnek fel a nézőtéren a további színészek is, mereven bámulnak a nézők arcába, míg elcsitul a vihogás, a morajlás.

Itt-ott még beszélgetnek, és engedély nélkül fényképeznek, de a színészek parancsoló tekintetétől mindenki rádöbben: tényleg elkezdődött az előadás. Az első sokk, a testi közelségbe hozott „ismeretlen” világ (és játékosai) után következik a második döbbenet: a színpad maga. Az eszköztelenség tökéletes építőtelepe, a minimális funkcióira redukált lét sivár birodalma: három, bármikor szétkapkodható rohamasztal – és sok, nagyon sok por. Az előadás végén ugyanez a környezet jön vissza, csak az asztalokra közben díszes-míves serlegeket helyeznek a vontatottan mozgó fekete-emberek. A főszereplők (Laertes és Hamlet) középre kerülnek, ülnek az asztal mellett, rendkívül koszosak, sárosak (tapad rájuk a történet) – Hamlet „ruhája” tépett, haja neonzöld – és… vívnak. Nem mozdulnak, csak felüvöltenek néha: Talált!

Ez a modern vízió minden eddigi sablonos képzetünket felborítja, nem, ez már nem Shakespeare, ez már nem csak Hamlet magánügye! Mindenféle kapcsolódó olvasmány- és vizuális élményünket el kell felejtenünk ahhoz, hogy Vlad Mugur világát, ezt a halála előtti utolsó nagy munkáját be tudjuk fogadni, legalább töredékeiben meg tudjuk érteni. Elvárásaink sorra dőlnek meg, kezdve attól, ahogyan a fantom „kommunikál” s amint kinéz (tökéletes keveréke a Múmia szörnyetegének és a Niro-féle Frankenstein-nak), folytatva azzal, hogy a rendező az időrendet is alaposan felrúgja, ha szükségesnek tartja (Polonius jóval később hal meg, mint kellene, mintha életben szeretnék még tartani valamiért), bezárva a sort a groteszk, drámaiságában is komikus végső összecsapással, amikor is Hamlet (mozdulatlanul ülnek egymás mellett!) elkapja Laertes méregkardját, és vigyorogva megszúrja az ujját, majd kényeskedve sóhajt egyet, és kimúlik.

Ez az átmeneti világ, habár kísértetiesen emlékeztet egy építőtelepre, sosem változik. Belőlünk nő ki, és visszaüt ránk: itt (és bennünk) semmi sem épül fel, mindent csak áthelyezünk egyik helyről a másikra (lásd az asztallapokat vagy a híd pallóit, amikre Hamlet lépked – Polonius hordozza előtte). A kezdő és a zárójelenet statikussága közé préselt dinamika is átverés, látszat. Még akkor is, amikor már-már eszelős, hideglelős határokat súrol (a megbolondult Ofélia két himbálózó vödrön ereszkedik alá a magasból). Ebben a világban rombolni kellene, mindent elpusztítani (ahogy a fantomkirály „mondja”, hangtalanul – hangfalakból hörögve, hátborzongatón). A látszatvilágot keretbe foglaló ülőszínek egyebet sem tesznek: növelik a néző (lét?)bizonytalanságát.

Vajon tréfálkozik – vagy gúnyolódik-e a rendező, amikor a darab három terjedelmes részét is papírról olvastatja fel a színészekkel? (Ráadásul önkényes a szövegkezelés is!) Az első percekben a tréfás-kesernyés hangulat bejön, a szereplők lazán elejtik a feleslegessé vált, előadott egységeket, de amikor Claudius elkezdi összegyűrni a felolvasott papírjait, majd, amikor Hamlet őrült tempóban rohangál (körülötte a színész színészek hosszú percekig dermedten várakoznak), és elhangzik a lenni vagy nem lenni (egyébként ez sem akkor, amikor „szokásos”), akkor egyszerre négy zsebből kerülnek elő (vontatott, lassítóval játszott filmkockák?) a fogózkodót biztosító papírok. Kitaláltad, kedves olvasó: nem Hamlet mondja a döntő mondatot, hanem egyszerre az összes jelenlévő. Sőt, nem is ő kezdi el!

Csomagolás kérdése a kultúra – na meg az élet – kacsint ránk az égből Vlad Mugur. Rémtörténet kell a népnek? Hát kapjon álarcos, funkció nélküli verőlegényeket Hamlet, Helloween-maszkokat a sírásó-jelenetben, gazdagon pergő homokszemeket a fantomkirály múmiapakolású fejéből, rezgő hangú gyerek-Fortinbrast és gorilláit, mindannyit Gestapo-bőrkabátba bújtatva.
S hogy lássuk, mennyire átverés és látszat a világ minden történése: a futurisztikus látványszósz (Hamlet Mad Max-szerelése!), a lélegzetelállító tornamutatványok sora és a végletekig feszített valóság-show (a leleplezéstől látványosan bicegő, fele magas sarkú, fele cipő nélküli, mikor-részeg-mikor-józan királyné), a naturalisztikus jelenetek (Hamlet a meggyilkolt Poloniusra úgy dobja rá anyját, mint egy zsákot, majd lábuktól fogva kihúzza őket a látómezőből) és a beteges fantázia szüleményének tűnő haláltánc(ok) után a rendező legyint: Elég legyen már!

Akkor mutatja meg igazából Vlad Mugur, mekkora egyéniség, amikor mindenről lemondva előveszi a görögös egyszerűséget. Amikor Claudius térdepelve imádkozik, Hamlet, a maga csavargószerkójában a király torka előtt tartja a pengét, és körülöttük, mögöttük semmi, mindössze egy óriási fehér vászon hátul, arra vetíti ki a nagy játékmester a kísérteties, ugyanakkor a jelenet robbanékonysága ellenére is statikus árnyakat, az ördögi üzenetet. Látjátok? Ilyenek vagytok. Játsszátok az életet, miközben csak egy dermedt árnyék vagytok a háttérben. Egyre porosabbak, egyre üresebbek lesztek.

És a popcorn mindig elfogy az előadás végére.

Hamlet – Teatrul Național Cluj

[Művelődés, LVII. évf., 2004. nov.]